A magány a véremmel lüktetve szárnyal szét bennem, s visz az öntudatlanság képe felé, mint holmi drog az italomban szombat este. Csak egy szó: ajkaim között átfolyik, végigperzseli az egész belsőmet, hörögve fuldoklom az égető, szánalmas érzéstől; a körülöttem állók visszhangzó nevetése tölti be a halotti csendet. Sikoltoznék, hogy álljon meg a világ, csak egy percre, csak egy végtelen másodpercre, míg erőt veszek magamon a lélegzéshez, míg átdobom magam a korlátaimon. Csak egy örökké tartó pillanatra, míg a bennem élő szavak hangja szét nem szakít, csak addig, míg erőt gyűjtök a halálhoz.

Aztán nevetek, krákogva és fuldokolva nevetek, míg könnyeim ki nem csordulnak a belsőmet égető magánytól, amely megfertőzi hangomat is: színtelen lesz és viszolyogtató. Hátranézek, és látom a megszürkült téglafalat, amely elválaszt a valóság hűvös mennyboltjától, mégis hiányoznak az ablakok, mégis érezni akarom a hideget a csontjaimban. Fuldoklom, füstszag terjeng a levegőben, s könnybe lábadnak a szemeim, átsüvít rajtam, bántja orromat, bántja lelkemet, bántja szívemet.

Elfordulok, s vért köhögök, de ne lássa senki, az én keresztemet magam hordom. Ne lássák elgyötört lelkemet, ne lássák szorongatott szívemet, ne lássák homályba vesző tekintetemet. Csak azt lássák, amit látni akarnak, a felszínt, azt az ürességtől hemzsegő felszínt, amely megnevettet, amely fáradtan feszít arcomon. Azt, amiről érzem, menten megöl.

Haldoklom, a földre esek négykézláb, ajkaim között folyik ki a magány, összekeveredik a nyállal és a vérrel, tocsog a földön, apró tócsákba gyűlve. Az én magányomban taposnak, az én véremmel mosakodnak, az én nyálammal szólnak. Megölnek.

De ha látnák azt, amit csak én látok, s előlük eltakarózott, felsegítenének a földről, nem hagynának fuldokolni a ragacsos, sikamlós magányban, amely nem enged talpra állni. Bekúszom az asztal alá, s apróra húzom össze magam, a lábak között elveszek, ott rúgnak belém, ahol érnek.

De én nem ezt érdemlem! Én tudom, mire volnék hivatott, de a szennyes, kiüresedett valóság nem adja meg nekem a lehetőséget, folyton azt suttogja, ha az én keresztem, hordjam magam. Ha nem tudom megtartani, fulladjak meg a saját véremben, a saját nyálamban. Nem segít. Sosem segít. Önző módon maga elé néz, szemellenzővel lát, vaksötéten mered a világba. Ha a kezem nyújtom felé, megfogja azt, de nem emel a magasba, hagyja, hogy egyedül ússzak az árral, a saját, sötéten fénylő magányomban.

Látom a fényt a túloldalon, látom a Hold vígan hívó szavát, hallom a Nap lágy sugarait, érzem a vér hánytató, méregszerű ízét a számban, haldoklom már, tudom jól.

Csak nézz egyszer rám, kérlek, s halld meg ki nem mondott szavaimat. Csak nyújtsd a kezed, de hagyd, hogy egyedül kapaszkodjak fel rajta. Hagyd meg nekem az önérzetemet, segíts, hogy önmagam lehessek újra. Hiszen tudod, ki vagyok, hiszen tudod, ki lettem, hiszen tudod, mit akarsz te is, én is. Ez a kettőnk keresztje kell, hogy legyen, s ha te eldobod, én elsüllyedek a mocsárban.

Csak halld meg szívemnek dallamát, halld meg a szél szárnyán suhanó gondolataimat, hiszen tudod, mindet neked szánom. Érted nevetek önfeledten, ha kell, érted sírok, ha kell, érted várom csak a felkelő Nap sugarait: hogy megint láthassalak. Hogy azt hihessem, eljön majd a nap, amikor felém nyújtod a karod, s én végre megláthatom, mi van a sötétségen túl.

Fájdalom. Ó, micsoda fájdalom! Felszakítja mellkasom, s egy suta kéz kiemeli leszakított bordáim közül a szívemet, kitépi az őt fogva tartó erek szorításából, elválasztja tőlem, elvágja az érzéseim gyökerét. Nevetek. A szemeim vérben forognak, a szívem helyére egy sáros kődarab kerül, de a vérzés nem akar elállni, hisz nincs semmi, ami pótolná a veszteséget. Megszűnnek az érzések, s nevetésem hangja elhal a távolban. Már nincs semmim, egy érzéketlen, mocskos kődarab hever a szívem helyén, s nekem megfelel, hiszen nincs már, ami hozzád kötne. A még mindig dobogó szerv a földön hever, hányadék közepette, s mégis tiszta. Megtisztítják az érzések, melyeket egykor belé tömtem. Nevetések, sírások emlékei, ölelések, egy kéz a derékon, egy csók az ajkakon, halkan elmormolt vallomások, egymást kerülő pillantások.

Vér. A lábaid előtt heverek a saját véremben. A karomat nyújtom feléd, kérlek, kapj el, s szoríts magadhoz, míg nem késő. De te nem nézel rám. Valahová a távolba meredsz, s a hátam mögül egy kedélyes kacaj zendül fel. Ő az, tudom, meséltél róla: őt szereted. Válaszút előtt állsz, s én már ekkor tudom, elvesztem, bizonytalant bizonyosért senki fel nem ad soha.

Átlépsz felettem, s megfogod az ő kezét, magadhoz öleled, mintha ő lenne az egyetlen, aki valaha megértett volna.

Nyüszítek, a torkom összeforrt, a szavak nem találják útjukat. Mellettem voltál, melletted voltam. Nevettél, nevettem. Megfogtad a kezem, s én is megfogtam a kezed. Néztük őt, te is és én is, de sosem hittem volna, hogy egyszer a lábad előtt kell fetrengenem, s mégis az ő karjaiba szaladsz.

Elkorcsosult lélek vagyok a magamnak való szeretetével, tudom jól, és te is. De szeretem a mosolyod. Szeretem a kezed fogni. Szeretem a mosolyod látni. És tudom jól, hogy mindezek emlékétől sosem foszt meg senki.

A halál már suhan felém, érzem, olyan békés minden. Már nem vérzem. A szívem a vérben egyre lustábban ver, bemocskolódott. Lehunyom a szemem, s hallom a szavaid, amelyeket sosem mondtál nekem, mégis ott élnek bennem, s azután is fognak, hogy az én létezésem megszűnik. Elér a Hold vígan hívó szava, együtt fogjuk átszelni az égboltot, s megállapodunk egy csillagnál, amelyet rólad fogok elnevezni.

Ölelj meg, még egyszer, utoljára, míg érzem a vállaimban is tested melegét. Hagyd őt ott egy pillanatra, kérlek, s nézz rám, még ha szánalmas látvány is vagyok a saját elmém mocsarában, elsüllyedve a hiányodban, elveszve a végtelenben. Nézz rám, kérlek, hadd lássam a szemeid, de ne sírj sosem: nem érdemlem meg.

Ha lettem volna olyan erős, hogy kiállok magamért, ha képes lettem volna én is a szemedbe nézni, ahogyan te tetted velem, még ha hátat is fordítasz, megérte volna. Hiszen őszinte voltam veled is, magammal is. Remélem, tudod, hogy te vagy a mindenem, a levegő a víz alatt, a hang a némaságban, a fény a sötétségben, a víz a tűzben, te vagy az, aki azzá tett, aki most vagyok... teljessé.

S a magány, az italomba kevert drog elszakít mindentől. A valóságtól, a hangodtól, a kezed meleg szorításától, az arcomra hulló könnyeidtől. Kérlek, bocsáss meg nekem, amiért nem voltam elég erős önmagamhoz.

A szívem pedig megáll. És én már nem tudom, hogy piszkos kaviccsal a mellkasomban tudok-e élni, tudlak-e szeretni úgy, mint régen, egyetlenem.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés