- Ne csináld, hallod? Ne csináld! Nem fáj ez neked?!

- De. Majdhogynem elviselhetetlenül fáj. – Felé nyújtottam a véres szikét. – Nem próbálod meg?

- Elment az eszed?! Hiszen ez fáj!

- Éppen ez az értelme az egésznek.

- Ostoba vagy, Amina.

- De nálad sosem ostobább, Evelin.

Az a nap után, hogy megpróbáltam rávenni Evelint a számára értelmetlen önbántalmazásra, hosszú ideig nem keresett fel. Sokáig tűnődtem, vajon mi riasztotta el, s elsőként arra gondoltam, fél tőlem. Aztán később, amikor megvilágosodott számomra, mit jelent a többi embernek a szike, rájöttem: valójában a fájdalomtól retteg, képtelen elviselni, azt hiszi, ez a legrosszabb, ami valaha történhet vele.

Akkor én miért vágom meg magam újra és újra? Rosszul cselekszem.

Aznap, amikor erre rájöttem, az összes szikémet elhajítottam. Eldöntöttem, hogy ezentúl olyan leszek, mint a többi ember, és nem élek többé a fájdalom eszközeivel.

Mikor a hegek a karomon halványulni kezdtek, bátortalanul felkerestem Evelint, hogy felélesszük barátságunkat. Vidáman fogadott, s biztosított róla, fájdalom nélkül az élet szebb, majd meglátom én is.

Vajon ha nincsenek rossz dolgok, miből érezzük a saját boldogságunkat?

Nevettünk az éjszaka csendjében, futottunk saroktól sarokig, néha orra buktunk, egymás kezét fogva szaladgáltunk. A karomat kendő fedte, a nagyobb vágások – a nagyobb fájdalmak – még nem tűntek el véglegesen.

Aztán Evelin meglökte az oldalamat, s halkan a fülembe súgta:

- Ne erre menjünk. Ott van az a kölyök, ott, a sarkon, látod, az... Az nem normális.

- Hogyhogy nem normális? – kérdeztem, s óvatosan felé fordultam.

A fiú egy padon ült, az egyik utcalámpa fénye homályba vonta arcát. Mellette, mint valamiféle társ, egy kiüresedett üveg hevert. A fiú pedig maga elé nézve szónokolt az éjszakába, s habár tisztes távolságra álltunk tőle, néhány szó eljutott a fülemig.

- ...nem fogok félni... el fog nyelni... fáj, de hallod-e, boldog vagyok... csupa vér minden...

És akkor megláttam: ugyanolyan vágások tarkították a karját, mint az enyémet egykoron. Sorstársak voltunk, bár engem elragadott a normális emberek gyűrűje, s többé nem álltam vele egy oldalon.

- Nem látod?! – Evelin halkan vihorászott. – Olyan ostoba, mint te voltál.

Rávillantottam a tekintetemet, s hirtelen elkomorult.

- Meg kell tanulni a magadfajtának, hogy mi a helyes. Az ostobaságotok idegölő.

Karon ragadott, s bármennyire is szerettem volna maradni, az ellenkező irányba rángatott. A fiút és magányos szónoklatát lassacskán magába nyelte a sötétség.

Sosem értettem, mitől számít valaki normálisnak, s mások pedig miért nem.

- Máté. – Amikor megismerkedtem a sorstársammal, egy folyóparton ültünk, s vele tartott elmaradhatatlan üvege is. – Máté vagyok.

- Amina – mutatkoztam be, s közelebb léptem hozzá.

- Annak a könnyen kapható picsának az elbéje, ugye? – Szemeit szórakozottan forgatta.

- Elbé?

- Legjobb barátnő! – harsogta bele az éjszakába. – Aszittem, ti vágjátok ezt a plázaszlenget...

- Tévedsz. Nem vagyok egy plázakedvelő, és nem tartozom Evelin hétvégi barátnőcskéihez.

- Aszittem, fogadtatok, hogy le tudsz-e ma éjjel... érted, na... ne mondd má’... mennyit ígértek, na?

- Mutasd a hegeidet! – tértem végre a tárgyra. Máté meghökkent.

- Aaa hegeimet...?

- Nekem is vannak. Csak már régiek.

Megrázta a fejét.

- Én a saját boldogságomról nem fogok egy ilyen könnyen kapható kispicsával diskurálni.

De hát azt mondták nekem, aki fájdalmat okoz önmagának, sosem lehet boldog.

Máté otthagyott, én pedig úgy éreztem, sosem fogom tudni megválaszolni a saját kérdésemet a boldogsággal kapcsolatban.

Hetek teltek el, mire ismét találkoztunk, s a két alkalom között egyáltalán nem is láttam őt, pedig nem egyszer voltam az éjszaka vándora. Evelinnel jártam a bárokat, el akartam érni, hogy lecsippentsek egy darabot az ő boldogságából a magam számára is – de a várva várt eredmény folyton elmaradt. Éreztem, hogy hiányzik belőlem valami. Valami, ami értelmet adna a nevetésnek és a könnyeknek.

Sosem leszek boldog, sosem.

Egyedül tartottam hazafelé, mikor egy sötét alak kiáltott utánam az egyik sarokról. Megálltam, s néztem hátra, láttam a felém közeledő sötét sziluettjét, majd amikor egy pislákoló fényű lámpa alá ért, az arcát is megpillantottam.

- Máté vagyok, tudod... A hegeimről akartál velem beszélni a múltkor.

A hangja sokkal tisztábban csengett, s lefelé nézve azt láttam, nincs nála az üveg.

- Gyere be.

Csak egy lépésnyire a válaszoktól, ugye ezúttal nem bukom el?

- Ezt akkor csináltam, amikor apám a földre hajította a piámat, néhány héttel ezelőtt. Ezt meg akkor, amikor kivágtak a suliból, te jó ég, még mindig látszik... Ezt pedig akkor, amikor azt mondtam rád, hogy csak egy könnyen kapható kispicsa vagy...

- Megvágtad magad emiatt?

- Persze – bólogatott, mintha ez magától értetődő lenne. – Szomorú voltam, kellett a boldogság.

- De hát a fájdalom nem okozhat boldogságot!

Legnagyobb meglepődésemre Máté halványan elmosolyodott.

- Szóval te is csak azért vágtad meg magad, mert azt hitted, ettől érdekesebb leszel mások számára...

Szóval én is csak azért vágtam meg magam, mert azt hittem, ettől érdekesebb leszek mások számára.

- Tudod, a barátságunk azon néhány dolog egyike az életemben, amelyektől normálisnak érzem magam.

- Hát nem tartod magad normálisnak?

Éjszaka volt, mint amikor először láttam Mátét. Az ő padján ültünk, s közöttünk hevert az üveg.

Sírtam. Evelin néhány órával korábban azzal vádolt, hogy beleszerettem Mátéba, a hanyag őrültbe – hazugság. Kezdtem úgy érezni, a barátságunk egyben a legjobb és a legrosszabb dolog, ami történhetett velem. Egyre nehezebben tudtam elkülöníteni egymástól a jó és a rossz dolgokat, a határ elmosódott, a józanság fájt, az alkoholmámor dühített, mégis jóleső elégedettséggel töltött el mindkét állapot.

- Dehogy tartom! – nevetett fel gúnyosan. – Engem a fájdalom tesz boldoggá. Azok, akik nem tudják, milyen nagyszerű dolog ez, na, azok normálisak. Mert ez nem így lenne helyes. Selejtes vagyok, mert a fájdalom éltet, de boldog is, mert megtaláltam azt, ami által a mennyekben érzem magam.

Elgondolkodva emeltem magam elé az üveget. Ittam néhány kort, majd visszatettem kettőnk közé.

- Tudod, régen én is azért vágtam, mert boldognak éreztem magam tőle, az elviselhetetlen fájdalom ellenére.

- Akkor mi tett benne boldoggá? – nézett rám kérdően. Tőlem várta, hogy kimondjam a kettőnk világára vonatkozó igazságot.

- Minél több fájdalmat éltem át, annál jobban tudtam értékelni az apróságokat. A pihentető lélegzetvétel is boldoggá tett.

- És most hogy érzed magad? Több hónapja nem vágtál bele a karodba – a hegek lassan eltűnnek rólad.

- Összemosódott a világ. Nincs öröm, nincs fájdalom.

Nincs miért élni.

- Akkor mi tart vissza? Normálisként élsz, miközben megpusztulsz a fájdalom hiányától... Tudod, mit? Ezt tedd el! – A kezembe nyomott egy szikét.

Szó nélkül vágtam zsebre.

Még ha nem is tudom, mi a valóság, fájdalomra szükségem van, hogy éljek benne.

- Nézz ide. Nézz ide!!

- Nem, fúj, undorító vagy, Amina, tedd le!! Azt hittem, megegyeztünk, normális leszel!

- Nem akarok többé normális lenni... Sosem voltam az.

- Az a paraszt kényszerít erre? Nem, Amina, nem kell ezt tenned, senki sem mondhatja meg neked, mit csinálj...

- Meg akarom tenni. Magam miatt, és nem pedig Máté miatt.

- Ostoba vagy, Amina, ostoba vagy!!

De nálad sosem ostobább, Evelin...

- Csak nézd.

A szike lassan végigszántott a hideg bőrömön, s nyomában lassan folyt elő a vér.

Éreztem. Fájt. Csaknem elviselhetetlenül. De emellett megjelent bennem valami más is: a földöntúli boldogság. Igen, én tettem, én okoztam magamnak a fájdalmat! Bátor voltam. Sokkal bátrabb, mint a normális emberek!

- Mik ezek? Betűk? Eszednél vagy?!

B, mint barátság.

O, mint ostobaság.

L, mint létezés.

D, mint döntés.

O, mint optimizmus.

G, mint gondolkodás.

S, mint sorstárs.

Á, mint áldozat.

G, mint gondtalanság.

Könnyezni kezdtem, Evelinre néztem. Szenvedtem, méghozzá jobban, mint ahogy ő azt el tudta képzelni.

De boldog voltam, mert más voltam, mint a többiek, mert magam irányítottam végre az életemet.

Mert erőt ad a fájdalom, ha hiszel benne.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés