Manapság ebben a felgyorsult világban az emberek nem érnek rá, hogy kiírják a szavakat, ezért rövidítéseket használnak, melyek irodalmi műben nem mutatnak szépen. Egyeseknek – főleg akik most kezdték a „szakmát” – teljesen természetes, hogy mizu, asszem, lécci, köcce és ehhez hasonló szemetet használnak. A hétköznapokban ez elfogadott, de nyomdafestéket nem tűr az irodalomban.

Persze az nem baj, ha az író alkalmazkodik a mai stílushoz, elvégre egy olyan nyelvezetű regényt nehéz olvastatni a fiatalokkal, ami tele van számukra ismeretlen szavakkal. Többek között emiatt nem szeretik a kötelező olvasmányokat. Viszont a fentebb írt szavakhoz hasonlót tilos használni, mert borzalmasan néz ki.

A másik undorító dolog, amit láttam, az a hangulatjelek felbukkanása novellában, regényben. Túl kemény kifejezés lenne, ha azt mondanám, sosem tartott a kezében egyetlenegy könyvet sem az illető, viszont rengeteget kell fejlődnie. Ezeket el kell felejteni írás során.

Akkor van kivétel, ha az egyik fejezetben felolvasnak egy levélrészletet, SMS-t, e-mailt – ilyenkor megengedett, mert a szereplő szavait idézed, ő pedig nem biztos, hogy egy átlagos SMS-ben szépen fejezi ki magát.

Rövidítéseket kerülni kell. Gondolok a satöbbire, címűre, körülbelülre és a hónapok nevére. Van elég hely a szövegszerkesztőben.

Észrevételeim szerint az interneten publikáló művészek tudják, csúnya szavakat csak mértékkel lehet használni. Egy olyan szöveg, ahol minden harmadik szó valami obszcén kifejezés, egyszerűen olvashatatlan. Nincs értelme. Kimehetnénk az utcára, ott ugyanezt a minőséget kapnánk.
Természetesen nincs kizárva a használatuk. Néhány esetben indokolt is, mert ha egy pók mászik végig a karodon, te sem azt fogod mondani, hogy „hűha!”.

Szemléltetésképpen írok nektek saját kútfőből egy bekezdésnyi borzalmat:

„Elmentünk a barcsimmal egy cukiba, ahol árultak cuki sütiállatokat, fagyit stb.
– Léccy, agyj pénzt, othon hatytam a pénztárcsimat! – orditottam teljes hangeröböl a társamhoz.
– Asszem valahol itt wan a manim – az asztalra csapta a tárcályát.
– Köszcsi, szeri. ♥
– Sziwcsi.”

Látszódik a szövegemen, hogy nagyon erőltetett (elnézést kérek, nekem ez már nem megy), de egyetértünk abban, hogy ez olvashatatlan? Ezt ötven oldalon keresztül... Ember a talpán, aki kibírja.

Ezért buzdítok mindenkit arra, hogy kerüljék el ezeket a mocskokat. Legyünk magyarok!