J. K. Rowling nevét talán mindannyian ismerjük. Ő volt az, aki megalkotta a méltán híres varázslótanonc, Harry Potter kalandjainak történetét. Kevesen tudnak róla, de Rowling tollából nem csak a hét kötet származik, hiszen emellett három rövid könyvecskét is írt, amelyek tartalmilag az általa megteremtett varázsvilághoz kapcsolódnak.

Az egyik, a személyes kedvencem, a Kviddics évszázadai, ami minden boszorkány és varázsló kedvenc sportjáról tart bemutatót. A főbb szabályokon át a játék kialakulásáig mindent megismerhetünk, ahogyan más varázslabdajátékokat és a leghíresebb kviddicscsapatokat is. Ez a könyv a regényben is feltűnik, méghozzá az első kötetben: egy könyvtári könyv, amelyet Harry azért kölcsönöz, hogy megtanulja az alapokat a sportról.

A második egy roxforti tankönyv, a Legendás állatok és megfigyelésük. Rengeteg olyan lényt említ, amelyekkel találkozhatunk a teljes történetben is, azonban eddig ismeretlenekkel is gyarapíthatjuk tudásukat. Ennek a könyvnek az érdekessége, hogy „Harry Potter tulajdona”, azaz az ő és két legjobb barátja mókás firkantásait is tartalmazza. Hogy egy konkrét példát is említsek: a trollokról szóló szöveg mellé valaki odabiggyesztette: „Én lenni Monstro. Én lenni büdös.” Tehát amellett, hogy Harry Potter-rajongóknak kötelező olvasmány, még szórakoztató is!

A harmadik pedig a Bogar bárd meséi, amely a hetedik kötetben jelenik meg. A mesék közül csak egynek van szerepe a történetben, mégpedig A három testvér meséjének – de nem lövöm le a poént, miért, hátha valaki még nem olvasta a könyvet. Ez a kiegészítő könyv pedig leginkább azért különleges, mert az egyes mesék után maga Dumbledore ír néhány sort: véleményét a történet mondanivalójáról, vonatkoztatását a történelemben, s néha saját, roxforti emlékeit is feleleveníti. Megtudhatjuk ezekből a kommentárokból, hogy a Malfoy-család tagjai mindig is mugligyűlölők voltak, vagy hogy miért tiltották be a színházi előadásokat a Roxfortban.

Ebből, a harmadik könyvből hoztam ma egy kis részletet, mégpedig A mágus szőrös szíve c. mesét.

 

Volt egyszer egy gazdag, csinos és tehetséges ifjú mágus, aki felfigyelt rá, hogy barátai szerelembe esve hóbortossá válnak, dőrén ugrabugrálnak, illegetik magukat, elvesztik jó ízlésüket és méltóságukat. Az ifjú mágus ezért eltökélte, hogy ő maga sosem fog e gyarlóság prédájául esni, és sötét varázslatokat végzett el, hogy kikezdhetetlenségét biztosítsa.

Rokonait nem avatta be titkába, s azok csak nevették hűvös közönyét.

- Egy csapásra megváltozik majd – jövendölték -, ha egy leányzó lángra lobbantja a szívét!

De az ifjú mágus nem lobbant lángra. Szép számmal akadtak leányok, akiket izgatott gőgös tartózkodása, s akik körmönfont praktikákkal igyekeztek vonzalmát elnyerni, de egynek sem sikerült meghódítania szívét. A mágus pedig büszke volt sérthetetlenségére s bölcs előrelátására, amellyel megszerezte azt.

Az ifjú első tüzének csillapodtával kortársai sorban hitvest választottak, és gyermekeket nemzettek. A mágus a fiatal szülők bolondozását figyelve így acsarkodott magában: - Nyivákoló kölykeik előbb-utóbb minden életkedvet kiszívnak belőlük! – És ismét áldotta bölcsességét, ami korai döntését meghozatta vele.

Telt-múlt az idő, a mágus szülei elaggottak, majd távoztak az élők sorából. Fiuk nem gyászolta őket; épp ellenkezőleg, áldásnak érezte halálukat, hisz immár egymagában birtokolta a családi kastélyt. Legféltettebb kincsét elhelyezte a legmélyebb pincében, és átadta magát a könnyű, gondtalan életnek a megannyi szolga közt, kiknek egyéb dolguk se volt, csak az ő kedvében járni.

A mágus biztosra vette, hogy csodálatos, zavartalan egyedülléte láttán parttalan irigység tölt el mindenkit. Annál nagyobb volt bosszúsága, mikor egy napon kihallgatta két lakáját, amint azok róla beszélgettek.

Az egyik szolga azt mondta, szánja urukat, mert hiába gazdag és hatalmas, mégsem szereti senki.

Társa pedig azt nem értette, vajon hogy lehet, hogy ennyi arany s egy fényűző kastély birtokában uruk képtelen feleséget szerezni magának.

A szolgák szavai szinte sokkolták a büszke mágust. Nyomban eltökélte, hogy megházasodik, s hitvese gyémántként fog kiragyogni az asszonyok közül. Lenyűgöző szépségével irigységet és vágyat gerjeszt majd minden férfiban, aki látja; vére tiszta varázslóvér lesz, hogy kettejük ivadékai a legkiválóbb mágikus képességeket örököljék; és legalább akkora vagyonnal fog bírni, mint ő, a mágus, hogy kettejük kényelmes élete a kibővült háztartásban is biztosítva legyen.

Ötven esztendő is beletelhetett volna mindezen kívánalmaknak megfelelő leányt találnia, azonban úgy esett, hogy már másnap ráakadt egy ilyen hajadonra, ki épp akkor érkezett a vidékre, hogy rokonait meglátogassa.

Az ifjú boszorkány páratlan mágikus tehetség és rengeteg arany birtokosa volt. Szépsége megdobogtatta minden férfi szívét, aki csak megpillantotta – minden férfiét, egyet kivéve. A mágusban nem ébredt semmiféle érzés. Mivel azonban meglátta a hajadonban a keresett kincset, udvarolni kezdett neki.

Mind, akik látták a mágus modorának e hirtelen változását, elámultak, és a leány tudtára adták, hogy ott ért el sikert, ahol előtte százak buktak el.

Az ifjú boszorkányt lenyűgözte, egyszersmind riasztotta a mágus közeledése. Sosem volt dolga még ilyen különös, zárkózott férfival, kiből a bókok langy függönyén át ilyen fagyos hideg sugárzik. Rokonai azonban felettébb kívánatosnak ítélték kettejük frigyét, s hogy elősegítsék azt, elfogadták a mágus invitálását a hajadon tiszteletére rendezett pompás lakomára.

Az arannyal-ezüsttel terített asztal válogatott borok és ínycsiklandó étkek terhe alatt roskadozott. A muzsikusok selyemhúrú lantokat pengetve foglalták dalba a szerelmet, amit uruk nem ismert soha. A hajadont trónra ültették a mágus oldalán, s ő költőktől lopott lágy szavakat duruzsolt a leány fülébe, melyek értelméről sejtelme sem volt.

A szép boszorkány zavartan hallgatta udvarlóját, s végül így felelt neki:

- Ékesen szólsz, mágus, s szavaid kedvemre volnának, ha hihetném, hogy van szíved!

A mágus elmosolyodott, és biztosította hölgyét, hogy ezt a kétségét hamar eloszlatja. Megkérte őt, hogy kövesse, s vendégeit otthagyva levezette a leányt a zárt pincébe, ahol legdrágább kincsét őrizte.

Ott volt, megbűvölt kristályládikába zárva, a mágus dobogó szíve.

E szívet, mely régen elszakíttatott szemtől, fültől és ujjaktól, nem ejthette rabul se szépség, se dallamos női hang, se selymes tapintású bőr. A hajadon elborzadt, mert a szív aszott volt, és hosszú, fekete szőr nőtte be.

- Mit tettél, boldogtalan?! – jajdult fel a leány. – Esdve kérlek, tedd vissza nyomban a helyére!

A mágus, belátván, hogy csak így járhat választottja kedvében, elővette pálcáját, kinyitotta a kristályládikát, és visszahelyezte a szőrös szívet keble üregébe, hol az egykor lakott.

- Immár ép vagy újra, és megismerheted az igaz szerelmet! – ujjongott fel a hajadon, azzal átölelte a mágust.

A lágy, fehér karok érintése, a leány lélegzetének hangja a fülében, a leomló arany hajfürtök illata – mindezek dárdaként hatoltak a mágus frissen felébredt szívébe. Hanem a szív elvadult hosszú száműzetése során, vakká s kegyetlenné vált sötét börtönében, és ocsmány sóvárgás érlelődött benne.

A vendégek hamar felfigyeltek rá, hogy a ház ura s a hajadon eltávozott körükből. Kezdetben nem törődtek vele, s végül elhatározták, hogy a keresésükre indulnak.

Tűvé tették utánuk a kastélyt, s végül eljutottak a pince mélyére, ahol borzalmas látvány tárult a szemük elé.

A hajadon felhasított kebellel, holtan hevert a földön, s mellette ott kuporgott a tébolyult mágus. Baljának véres ujjai között nagy, sima, fényes szívet tartott, nyalogatta, cirógatta azt, és fogadkozott, hogy kiváltja vele a sajátját.

Jobbjában varázspálcáját markolta, s próbálta kiemelni kebléből az aszott, szőrös szívet. Hanem a szőrös szív, mely erősebb volt gazdájánál, ódzkodott tőle, hogy elváljon érzékeitől s visszatérjen a koporsóba, hol oly sokáig senyvedett.

A mágus a borzadó vendégek szeme láttára eldobta pálcáját, s ezüstpengéjű tőrt ragadott kezébe. Eztán sem tűri, hogy szíve uralkodjék felette – így fogadkozott, azzal kivágta kebléből szívét.

Két kezében egy-egy szívvel, diadalittasan egyenesedett fel – aztán rázuhant a hajadon hűlő tetemére, és kiszenvedett.

Vissza a bloghoz

Új hozzászólás Frissítés