Kettőspontok és zárójelek, ikszek és dék, fintort kifejező ess – csúnyán fejeztem ki magam, de bizony most ezekről szeretnék beszélni.

Az interneten és egyéb kommunikációs eszközökön (pl SMS-ekben) igencsak elterjedt, hogy az aktuális érzelmeinket, hangulatunkat ezeknek a hangulatjeleknek (idegen szóval smileyknak) a segítségével fejezzük ki. MSN-en, különböző oldalak chatjein, e-mailben, SMS-ben, jobbára mindenhol előfordulhatnak – de nem egy alkotásban!

Sem prózai, sem verses formájú műben nem használunk hangulatjeleket. A jó író azért jó író, hogy nincs szüksége ilyen „kiegészítőkre” annak érdekében, hogy kifejezze az aktuális hangulatokat. Egyik könyvben sem látunk egy vicces jelenetnél a sorok végén xD-ket és mosolygós fejeket, egyszerűen nem illenek oda, látványuk zavaró, jelenlétük felesleges.

Ha egy poénos helyzetet akarsz érzékeltetni, s ezt a hangulatjelek felhasználásával teszed, könnyen lehet, hogy azért kell ilyen eszközökhöz folyamodnod, mert a „csupasz” szövegből nem érződik az a hangulat, amit át akarsz adni az olvasónak. Ha ilyenkor azzal oldanád meg a problémát, hogy nevető fejecskéket tömörítesz a sor végére, az olvasónak nem csak a szemét fogja zavarni a dolog, de feleslegesen erőltetettnek is fogja érezni a helyzetet. Legyél kreatív, használj érdekes szófordulatokat, a stílusból érződjön a hangulat, hogy ne legyen szükséged a jelekre!

Egyetlen elfogadott módja a hangulatjeleknek, ha pl egy történetben egy chatbeszélgetést, SMS-t szó szerint idézel (hiszen manapság ezek olyan mindennapi dolgok, hogy elférhetnek egy irodalmi alkotásban), abban minden bizonnyal előfordulnak hangulatjelek, s ilyenkor te is kiírhatod őket. Én magam nem kedvelem ezt a verziót sem, de ez egyéni vélemény, a fent leírtak szerint igenis lehet a hangulatjeleket használni! A fontos, hogy itt se vigyük túlzásba, ne halmozzunk fel ötöt egymás után, és ne tegyünk minden mondat végére!

Ha jól használjuk őket, a hangulatjelek méltó eszközök lehetnek a kezünkben!