Nos, gondolom ti is láttatok már olyan könyveket, melyeket nem csak egy író írt – tehát több szerzője van. Mostani cikkemben szeretném ezt a témát egy picit boncolgatni.

Szerencsésnek mondhatom magam, mert sikerült részt vennem egy ilyen közös alkotásban. Tény, hogy könyvkiadás, nem hiszem, hogy lesz belőle, mindenesetre, szerintem a kezdő írókat az ilyen játékok csak megerősítik. Hihetetlenül sokat lehet belőle tanulni…

Először is, tisztázzuk, hogy egy ilyen közös mű hogy születik meg. Jelen esetben beszélek most arról a játékról, amin én is részt vettem, ha nem bánjátok.

Van egy adott fejezet, amire egy másik ember felépített egy másik fejezetet, tehát folytatta, az azt követő ugyanígy tett. Körülbelül három oldal jutott egy embernek, így tehát a szálakat eléggé lehetett irányítani, kombinálni.

Kezdetnek vegyük azt, hogy fejlesztheti a képzeleterőt, fantáziát. Ugyebár ha megvan egy fejezet, a követkő embernek arra kell építenie, kitalálni a saját maga kis fejezetét. Tehát, ha egy regényhez kezdünk, van valami, amibe kapaszkodhatunk. Az, hogy mi magunk választjuk meg a témát, az érzelmeket, a helyszínt, a szereplőket… itt ez nincs meg. Nem tudunk jegyzeteket írni, hogy ez és ez történjen a következő fejezetben, vagy ez az ember vele beszélgessen.

Ettől függetlenül, nem kifejezetten nevezném ezt a fajta alkotást hátrányosnak. Szerintem még így is képes lehet az ember nagyot és szépet készíteni. (A megfelelő alapozás persze szükséges, de ez jelen esetben nem ide tartozik.)

A szerintem könnyebb változata a közös alkotásnak az, hogy ha két ember – akik ráadásul ismerik is egymást – közösen ír meg egy regényt. Nincsenek információim arról, hogy ez hogy is működik pontosan, bár van egy olyan érzésem, hogy körülbelül hasonló a dolog; megírja az egyik személy az első fejezetet, majd a következőt a másik.

Ami ezt könnyedebbé teheti, hogy ugyebár ismeretségről beszélgetünk. Akik tudnak egymással itt-ott beszélgetni, olykor talán személyesen is. Így tehát tudnak diskurálni például arról is, hogy milyenre gondolta az egyik személy a sztorit. Ez hihetetlenül nagy segítség is lehet, hogy ha valaki elakad, mert nem tud mit kitalálni; megkérdezheti a másik felet arról, hogy szerinte minek és hogy kellene lennie.

Mindenesetre, a közös alkotásból bajunk nem lehet, tanulni pedig tudunk belőle. Minden kedves kezdő írónak ajánlanám, hogy ha valahol találkoznak egy ilyen kis „játékkal”, esetleg barátokkal-barátnőkkel komolyan gondolkodnak a közös könyv kiadásában, vágjanak bele bátran, mert egy hatalmas segítség lehet akár a továbbiakban is!

Ha jól gondolom, irodalom (és esetleg még nyelvtan) órán is gyakorta mondják azt, hogy ezért és azért jó olvasni. Ezúttal szeretnék egy pár dologra kitérni azzal kapcsolatban, hogy miért is jó az olvasás.

Először is remek eltöltése a szabadidőnek. Ha jól sejtem, nem csak velem fordult már elő az, hogy olykor-olykor unatkoztam. Bárhol. Bármikor. Ha van nálatok az ilyen alkalmakra bekészített könyv – én például mindig hordozok magammal egy könyvet a táskámban, mert ki tudja, lehet egyszer még szükségem lesz rá - amit ráadásul még szeretünk is (érdekes a története, tetszik a megírása stb.) akkor észre sem vesszük, de nagyon hamar eltelnek az amúgy unalmas percek/órák.

Megihlethet. Volt már velem nem egyszer, hogy egy-két novellámat egy-két regény miatt írtam meg. Nem, nem különösebben arról van szó, hogy ugyanazt a történetet írjuk meg mi is, csak máshogy, hanem egyes momentumok akár segíthetnek egy új történet kitalálásában. (Példa: ha olvasod a Harry Pottert, vagy hasonló témájú könyvet, eszedbe juthat egy boszorkányos vagy varázslós sztori.)

Segíthet az írásban. Erre akkor jöttem rá, amikor egyik barátnőm kezembe nyomott egy Stephen King könyvet. Köztudott, hogy egy nagyon jó író, fogalmazni is nagyon tud. Ha nem is vagy olyan hű, de jó író, egy-két komolyabb írású regénytől még fejlődhetsz is. Gyakran úgy is vannak vele az emberek, hogy ha nem is teljesen, de bizonyos szinten átveszik az író stílusát.
Ezt egyesek annyira nem tartják jó módszernek, miszerint „Akkor hová tűnik az író saját stílusa?” és bár valamilyen szinten tényleg „eltűnik”, de ugyebár senki sem képes arra, hogy egy-két könyv után úgy írjon, gondolkozzon, mint az a szerző, akitől származnak az adott művek.

Fantáziát erősít. Mivel ez nem egy televízióban látott film, sorozat, vagy bármi egyébről van szó, hacsak nem képeskönyvet olvasunk, kénytelenek leszünk arra, hogy elképzeljük azokat a dolgokat, melyek a könyvekben vannak. (Ez akkor a legegyszerűbb, ha a szerző van olyan kedves az olvasóihoz, és segít nekik úgy, hogy hosszabb leírásokat használ.)

És ez még nem is minden. Rengeteg érvet fel lehetne még sorakoztatni annak érdekében, hogy miért is jó olvasni.

Elég gyakran láttam már, hogy egyesek a chatet használják mindenféle reklám közvetítésére (gondolok itt új designok, eladó oldalak és egyebek hirdetésére), ezért döntöttem úgy, hogy az oldalra igenis elkél egy Hirdetőkönyv, ahová mindenféle óhajt-sóhajt lejegyezhettek, ami reklámnak minősül. Hívhattok minket versenyre, szólhattok az oldalatok új kinézetéről, szavazatokat kérhetsz tőlünk - bármit, és nem csak cseréknek, bárkinek!

Persze ez nem jelenti azt, hogy mindenre oda fogunk figyelni, de igyekszünk. Csere- és kritikakéréseket továbbra is e-mailben, ill. chaten várunk.

A Hirdetőkönyvet megtalálhatjátok oldalt, a szerkesztők adatlapjai alatt!

Ismét körülnéztem a G-Portálon, s összegyűjtöttem a leggyakrabban látott (vagy éppen lsegotrombább) hibákat az egyes bloggerektől.

Azaz – a szó, amivel magyarázunk. Mondok egy példát: „Nagyon ügyes voltál, azaz a novelládban nem találtam helyesírási hibát.” Értjük? Először az elbeszélő közöl valamit, jelen esetben megdicséri az írót. Aztán megmagyarázza, hogy ez alatt pontosan mit ért, szűkíti az értelmezési tartományt.
Mint láthatjuk, az azaz egy kötőszó, mindenféle csavartól mentes a helyesírása. Nem teszünk a két az közé kötőjelet, nem hagyunk ki közötte helyet. Egybe írjuk, s elé vesszőt teszünk.

Az az – a helyzet, amikor a két az közé mégis beékelődik egy leheletnyi tér. Még kedvenc helyesírási ellenőrzőnk, a Word is aláhúzza, szerinte helytelen – na de tényleg így van ez?
Mint tudjuk, a Word csak az alapvető helyesírási hibákat látja: ha a muszájt ly-vel írjuk, ha két szót írunk le egymás után. De a Word nem képes felfogni a mondataid értelmét, ezáltal nem tudja meghatározni a mondatrészek szerepét, a szavak szófaját. Ezért történik az, hogy az „az az”-t pirossal aláhúzza.
Jegyezzük meg: ez helyes alak, csak nem mindegy, mikor használjuk!
Írok egy példát, s azon keresztül próbálom elmagyarázni: „A kutya az az állat, amelyik a házat őrzi.” Ez a mondat helyes!
Tehát a két az mondatbeli szerepe, szófaja nem azonos. Míg az első az mutató névmásként funkcionál, a második már a határozott névelő szerepét tölti be – éppenséggel a magyar nyelv egyik jellegzetessége, hogy ezek ketten ugyanolyan alakkal rendelkeznek. De ha úgy írom: „A boxer az a kutya, ami a házat őrzi”, máris látható, hogy ugyanazt a szerkezetet használtam, csak a kutya szó miatt változik a határozott névelő.
Hogy érthetőbb legyen, leírom ismét a két példamondatot; kékkel fogom bejelölni a mutató névmásokat, pirossal a névelőket.
„A kutya az az állat, amelyik a házat őrzi.”
„A boxer az a kutya, amelyik a házat őrzi.”

Írásjel után szóköz – nagyon sokan nem alkalmazzák ezt, ezért gondoltam úgy, hogy ideje megemlíteni. Vessző, pont, kettőspont stb. után mindig írunk egy szóközt! Látható ez nálunk is: a mondatok végén pont, aztán egy kis szünet. Ezzel sokkal átláthatóbbá, a szem számára kellemesebbé tehetjük a szövegünket, hiszen a rendezett sorokat bárki sokkal szívesebben olvassa!

Amikor írunk, leggyakrabban olyan témát választunk, amit mindannyian jól ismerünk: ezáltal elkerüljük, hogy bődületes baromságokat tömörítsünk össze a történetünkben. Persze néha előfordul, hogy az agyunk mindenáron olyan témára erőszakolja rá magát, amiben nem mozgunk otthonosan, ilyenkor pedig nem tehetünk mást, minthogy utánanézünk a szükséges információknak.

Természetesen tudom, hogy manapság ott van erre a célra a Google, csak bepötyögjük, ami érdekel minket, és percek alatt az információ birtokában is lehetünk. Néha tényleg ez a hasznosabb, az ésszerűbb – de vannak helyzetek, amikor már-már elengedhetetlen, hogy megtapasztaljuk, milyen érzés belépni a könyvtárba, a magas polcok birodalmába, ahol kalandregényektől az idegen nyelvű szakkönyvekig bármit megtalálhatunk. Beülhetünk egy asztal mellé, jegyzetfüzettel a kezünkben, s akár órákig maradhatunk a könyvek mámorító illatfelhőjébe burkolva, míg le nem megy a nap (vagy amíg be nem zár a könyvtár).

Hogy miért jó könyvtárba menni? Mert ha csak egy kicsit is, de bizonyos fokú önállóságot tapasztalhatunk meg. Nem hagyatkozhatunk egy gyors keresőre, egyesével kell átböngésznünk a lapokat, míg meg nem találjuk a fontos információkat. Ezáltal megízlelhetjük annak az élményét, amikor magunk teszünk egy lépést a céljaink elérésének érdekében, amikor egy kicsit küzdünk, nem egy háromperces munkával szerezzük meg azt, amire szükségünk van. Hiszen annak, aki a későbbiekben komolyan akar az írással foglalkozni, ugyanezt a harcot kell megvívnia újra és újra, a könyvtárban tett kutatások pedig betekintést engednek ebbe a világba is – ahol tennünk kell azért, hogy célba érhessünk.

Ha pedig nem találunk valamit, esetleg egy kiválasztott könyv valahol a hatalmas könyvespolc legtetején tartózkodik, még mindig „kéznél van” a (többnyire) kedves és segítőkész könyvtáros, aki nemcsak konkrét könyveket, de bizonyos témában íródott műveket is képes megtalálni számodra.

Azt se felejtsük el, hogy a könyvtár egy külön világ! A helyiségben csend van, jobbára mást sem hallhatsz, csak a könyvlapok suhogását (és sajnos manapság néhány számítógép zúgását), az illatuk mindent betölt, s végképp elveszhetsz a betűk, gondolatok és információk világában. Márpedig ennél jobb érzés nincs is a világon.