Cassandra korábbi cikkén felbuzdulva úgy döntöttem, tovább fűzöm a dolgot, s leírom, mikor melyik névelőt használjuk.

Nem tudom, mennyire egyértelmű, ezért leírom: az a és az határozott névelők, míg az egy határozatlan.

Mint ahogy az ebből kitalálható volt, használatuk attól függ, hogy mondatrész, amihez kapcsolódnak, egy eddig ismeretlen, meghatározatlan dolog-e vagy sem.

Két példa alapján talán ügyesen lehet szemléltetni a használatuk közötti különbségeket:

Határozott -> Határozatlan

„Tegnap sétálni voltam, amikor megláttam az utcán egy lányt. Közelebb értem hozzá, s akkor megláttam, hogy a lány a húgom, Kati.”

Míg az első esetben csak egy általános dologról beszélünk (egy lány, akármelyik lány, a sok közül az egyik, nem tudjuk, melyik), addig a határozott névelővel már visszamutatunk rá, hogy az a lány volt, akire az előbb utaltunk, nem pedig egy új. Nem szükséges, hogy tudjunk róla bármit is ahhoz, hogy határozatlanból határozottá váljon!

Természetesen az egy, mint határozatlan névelő itt nem számnévként szerepel. Benne van a jelentésben, hogy csak egy darabról van szó, mégsem ilyen szerepet tölt be a mondatban!

Határozott

„Ő a húgom, Kati. Mellette meg a fiúja, Bandi. Biztosan az iskola felé tartanak.”

Ebben a példában a határozott névelők használata azt jelzi, hogy az elbeszélő biztos abban, hogy a vevő fél (az olvasó) tisztában van a helyek és személyek mibenlétével. Ennek oka lehet az is, hogy egy korábbi mondatban már bemutatta őket határozatlan névelővel, vagy feltételezi, hogy a vevő is magától értetődőnek tartja az információkat (pl ha egy közeli ismerősével beszélget, nekik nem fogja bemutatni azokat a személyeket és helyszíneket, amiket ő is ismer).

Fontos!!

Sem a magyar nyelvben, sem másikban nem használunk határozott névelőt a személynevek előtt! Így a következő mondat teljes mértékben helytelen:

„Ő a húgom, a Kati.”
Helytelen, rossz, fejből kitörlendő!

Egyetlen helyzetben írhatjuk ezt így, ha a határozott névelő nem a személynévre irányul:
„A Kati által íródott novella bekerült az iskolai lapba.”
Ebben az esetben a névelő a novella szóra vonatkozik, így a mondat helyes.

Rengetegszer fordultam már valaki után az utcán vagy az iskolában, hogy amikor azt szerette volna mondani, hogy „szeretnék” vagy bármi egyéb olyan óhajtó módban lévő igétm a –nék helyére –nákot tett. Lehet, hogy vannak, akik elnézik ezeket, de az biztos, hogy ha egy fogalmazást beadsz a magyartanárodnak, és véletlenül a –nék helyett –nákot írtál, nem fogja díjazni.

Ugyanakkor mi sem csúnyább annál, hogy ha már magadat írónak tartod, és a novelláidban, egyperceseidben, regényeidben ezeket a ragozásokat kevered. Hidd el, a könyvkiadás előtt át szokták nézni a regények tartalmát, és ők sem nagyon fognak örülni annak, ha valaki ezeket össze-vissza kevergeti, ahogy kedve tartja!

Ugyanígy vannak ezzel azok is, akik szeretnek nem csak helyesen írni, hanem beszélni is! Ugyanis velem is megesett már párszor, hogy ha valaki szájából „gondolnák”-ot hallottam, rászóltam, mert valahogy nekem még a fülemet is bántja az, ha valaki képtelen arra, hogy megtanulja ezt az egyszerű szabályt.

Szóval, mikor is használunk –nék-et, és mikor –nák-ot? Legegyszerűbben példákkal lehet ezt alátámasztani – ha jól tudom, nyelvtan órákon is így tanítják ezeket.

Bemegyek a boltba, mert szeretnék egy csokit.

Az emberek nem is gondolnák, hogy mennyi baj van ezzel a gyerekkel!

Van ebben egy úgynevezett „szabály” is. Amikor egyes szám első személyben (E/1) beszélünk, akkor biztos, hogy -nék! Amikor többes számban beszélünk, akkor viszont sokkal inkább –nák, mint -nék!

Remélem tudtam segíteni!

Mint tudjuk, három névelő található meg a magyar nyelvben: a, az és egy. Az viszont már nem mindenki számára érthető és világos, hogy mikor mit és hol alkalmazzuk ezeket. Pár példát mutatnék meg nektek a mai cikkemben.

Szerencsére az írásokban ilyet nem gyakran látok – szinte sosem – mégis fontosnak tartom leírni azt az esetet, amikor egy mássalhangzó kezdődő szó elé berakjuk az „az” névelőt, vagy a magánhangzóval kezdődő elé az „a”-t. Ez hatalmas hiba, bár remélhetőleg ezt az egyszerű dolgot senki sem rontja el, még kezdő íróként sem.

Példák erre:

A alma => az alma

Az térkép => a térkép

(Megjegyzésként leírnám ide azt, hogy aki angolt tanul, az sem mondja azt, hogy a apple! Vagy mondjuk an cup! Ott is figyelni kell erre, bár aki tudja magyarban használni ezeket, annak nem lesz nagy feladat az angolban sem.)

Egyes esetekben a névelők elhanyagolhatók. Bizonyos helyzetekben még szebbé is tehetjük a mondatokat, ha egyet-kettőt kiveszünk belőle.

Példa:

Az álmomban láttam egy várat, amelynek a falain a várvédők serényen dolgoztak.

Helyette: Álmomban láttam egy várat, amelynek falain várvédők dolgoztak serényen.

Mindkét mondat nyelvtanilag helyes, azt viszont már mindenki döntse el maga, hogy melyiket szereti jobban használni, vagy melyik tetszik neki jobban hallhatósági szempontból.

Kettőspontok és zárójelek, ikszek és dék, fintort kifejező ess – csúnyán fejeztem ki magam, de bizony most ezekről szeretnék beszélni.

Az interneten és egyéb kommunikációs eszközökön (pl SMS-ekben) igencsak elterjedt, hogy az aktuális érzelmeinket, hangulatunkat ezeknek a hangulatjeleknek (idegen szóval smileyknak) a segítségével fejezzük ki. MSN-en, különböző oldalak chatjein, e-mailben, SMS-ben, jobbára mindenhol előfordulhatnak – de nem egy alkotásban!

Sem prózai, sem verses formájú műben nem használunk hangulatjeleket. A jó író azért jó író, hogy nincs szüksége ilyen „kiegészítőkre” annak érdekében, hogy kifejezze az aktuális hangulatokat. Egyik könyvben sem látunk egy vicces jelenetnél a sorok végén xD-ket és mosolygós fejeket, egyszerűen nem illenek oda, látványuk zavaró, jelenlétük felesleges.

Ha egy poénos helyzetet akarsz érzékeltetni, s ezt a hangulatjelek felhasználásával teszed, könnyen lehet, hogy azért kell ilyen eszközökhöz folyamodnod, mert a „csupasz” szövegből nem érződik az a hangulat, amit át akarsz adni az olvasónak. Ha ilyenkor azzal oldanád meg a problémát, hogy nevető fejecskéket tömörítesz a sor végére, az olvasónak nem csak a szemét fogja zavarni a dolog, de feleslegesen erőltetettnek is fogja érezni a helyzetet. Legyél kreatív, használj érdekes szófordulatokat, a stílusból érződjön a hangulat, hogy ne legyen szükséged a jelekre!

Egyetlen elfogadott módja a hangulatjeleknek, ha pl egy történetben egy chatbeszélgetést, SMS-t szó szerint idézel (hiszen manapság ezek olyan mindennapi dolgok, hogy elférhetnek egy irodalmi alkotásban), abban minden bizonnyal előfordulnak hangulatjelek, s ilyenkor te is kiírhatod őket. Én magam nem kedvelem ezt a verziót sem, de ez egyéni vélemény, a fent leírtak szerint igenis lehet a hangulatjeleket használni! A fontos, hogy itt se vigyük túlzásba, ne halmozzunk fel ötöt egymás után, és ne tegyünk minden mondat végére!

Ha jól használjuk őket, a hangulatjelek méltó eszközök lehetnek a kezünkben!

Nyelvünkben egyedi, hogy kétféle betűt használunk a ’j’ hangra. Többen mondták, hogy hagyjuk ezt (nyelvtanárok is), ne terheljünk másokat ilyesmivel, csak írjunk pontosjét. Ha jobban belegondolunk, rájövünk, hogy eme sajátosság egyedi, régi hagyomány, mely még a mai napig is fennáll. Változatossá teszi a hétköznapokat.

Ezeket a szavakat a hagyomány elve szerint elemezzük, hiába írjuk le úgy, ahogy kiejtjük (elvégre ha kiejted a „karvaly” szót, nem biztos, hogy a másik ember tudja, mivel kell írni).

Valóban nehéz megjegyezni azt a rengeteg szót, amiben ezen két betű egyike szerepel. Azt szokták mondani, hogy ülj le és tanuld meg, de személyes tapasztalataim szerint ez nemhogy nem kedvelt, de rossz eljárás is. Inkább törekedjünk arra, hogy keressünk összefüggéseket, ami alapján „szabályokat” tudunk alkotni. Hiába mondják, ebben nincs rendszeresség; igenis van, csak észre kell venni.

Ebben a cikkben fel szeretném kelteni a figyelmeteket, hátha segítek, mert bevallom őszintén, ez nekem is nehezen megy, ahogyan a legtöbb magyar embernek.

Először is: mint tudjuk, a szavak elején mindig ’j’-t használunk. Például: javítás, jegygyűrű, jó, javasol, satöbbi.
  Kivételt képez ez alól a lyuk szó, illetve az ehhez kapcsolódó származékok (lyukasztó, lyukkártya, lyukas stb.).

Toldalékoknál:
   A birtoklást kifejező (birtokos személyjel) -ja, -je toldalék mindig j-vel írandó. Például: kutyája, macskája, feje, ceruzája.
Ez nem érvényes az olyan szavakra, melyek végén elipszilon van, s ahhoz kapcsoljuk a tulajdonviszonyt jelölő toldalékot. Értsétek ezalatt: osztálya. Megtéveszthetőek lehetnek az olyan szavak, melyek végén ’ja’, ’je’ végződést hallunk, de ha az nem toldalék, akkor elipszilont használunk. Például: máglya, furulya, gólya.
   Az igei személyragokban mindig j-t írunk! Fogjuk, halljuk, hallja.
   Felszólító mód jele a j, ez pedig nem változik. Fogj, hallj.

Hanghatásokat kifejező szavak esetén általában pontosjét használunk. Vannak kivételek, mint például sikoly.

A névmásokban mindig ly-t használunk, kivétel a vajon.

Az indulatszavakban mindig j-t használunk. Hej!

Akadnak olyan szavak is, melyeket mindkét betűvel lehet írni. Attól függ, mit szeretnénk vele kifejezni.
Ilyen például a folyt (mint a folyó) és a fojt (belefullaszt a vízbe).
Nincs mese, erre figyelni kell!

Ezeket a megfigyeléseket érdemes megjegyezni, mert sokat segítenek az elkövetkezendőkben!

Higgyétek el, ronda, ha valahol elkövetünk ilyen hibát, de ha tényleg nem megy, akkor használj helyesírás-ellenőrzést, mely hozzátartozik a Word-höz, néhány böngészőhöz!