Feltűnően magas, rendkívül alacsony; szőke, barna, fekete, ősz; öreg, fiatal, csecsemő; fiú, lány; barátságos, sértődékeny, haragtartó, irigykedő, faragatlan, magába zárkózott; széles mosolyú, kék szemű, hegyes állú; jó szándékú, példaértékű, gonosztevő, kiismerhetetlen; káromkodó, illedelmes, halk szavú, beszédes; író, fényképész, pincér, könyvtáros.
A mi karaktereink mind, bármilyen tulajdonságokkal is ruháztuk fel őket képzeletben.

A tragikus sorsú, nemes szívű hős ugyanúgy tőlünk, belőlünk származik, mint a megátalkodott szörnyszülött. Nem tehetünk kivételt mi, írók az egyes karakterek között. Ez az olvasó feladata: ő majd eldönti, kinek szurkol, milyen végkifejletet vár, melyik szereplőt kedveli, s melyiket kevésbé. De mi, írók ilyet nem teszünk.

Ahhoz, hogy egy novellát (talán inkább regényt) jól megírhass, kiforrt, erőteljes személyiséggel rendelkező karaktereket kell megtervezned. Egyikük sem lehet semleges, hiszen ők mozgatják a történet fő szálait, a személyiségükből adódó döntéseik befolyásolnak mindent.

Talán egy hosszabb hangvételű írás, például regény megalkotása során fontosabb, hogy a karaktereink teljes értékűek legyenek. Hiszen egy novella jóformán csak egyetlen esemény köré épül, így a karaktereknek elég egy-két jellemvonás, amely az adott helyzetben említésre méltó, de nem szükséges az egész személyiségüket bemutatni. Ellenben egy regényben, ahol az olvasó hosszú órákon keresztül belemerülhet a sorokba, kell, hogy legyenek olyan karakterek, amelyek olyanok, akár a valódi emberek. Az olvasó egyesülhet velük, a gondolataikkal, érzelmeikkel párhuzamba vonhatja saját magát, és már van is egy kiinduló pont, ami után már nem fogja tudni letenni a regényt.

Ahhoz, hogy igazán emberivé tehess egy karaktert (akkor is, ha az a bizonyos karakter nem éppen ember), körül kell nézned a világban, magad körül. Fontos, hogy egyetlen szereplőnek sem lehetnek csak jó, vagy éppen csak rossz tulajdonságai. Az teszi őket egyedivé, s a történetet élvezhetővé, hogy a karakterek olyanok, akár a körülöttünk élők: ugyanúgy vannak hibáik, mint előnyös oldaluk.

Ha már kitaláltad nagyjából, milyen személyisége lesz a karakterednek, nézz magadba! Szerinted létezhet ilyen személy a valóságban? El tudod képzelni, ahogy melletted sétál, összetalálkoztok a boltban, padtársaddá válik az iskolapadban? Ha a teljesen egyszerű, hétköznapi helyzetekben is megállná a helyét, akkor már teljes értékű karakterről beszélhetünk.

Persze ettől függetlenül előfordulhat, hogy te, az író, nagyon kedveled az egyik karaktered, az olvasó viszont ki nem állhatja, mert történetesen egy számára unszimpatikus egyéniségről van szó, talán éppen a főgonoszról. Nem kell elkeseredni! Egyrészt, mindannyian más embertípusokat kedvelünk, így mindenki igényeit nem lehet kielégíteni. Másrészt, a lényeg sosem az, hogy a szereplők (és ezzel együtt maga a történet) az olvasók kénye-kedve szerint alakuljon.

Ha te vagy az író, te döntsd el, milyen személyiség ő! Ne várd, hogy mindenki elmondja neked, szerinte hogyan kellene megalkotnod az illetőt. Állj a sarkadra, és csináld végig úgy, ahogyan eltervezted!

Azt hiszem, az a karaktertervezés csúcspontja, amikor egyszerűen megkedveled a szereplőt. Nem szégyellsz elé akadályokat gurítani, de összeszorul a szíved, ha bántódása esik, együtt izgulsz vele, sőt, úgy érzed, olyan ő számodra, mint az egyik legjobb barátod.

Mert a karakterek mind a legjobb barátaid. Benned élnek, és sosem hagynak cserben.

Jómagam több olyan saját karaktert is számon tartok, akikre már-már afféle lelki támaszként is képes vagyok tekinteni, noha csak egyiküket helyeztem bele egy tényleges történetbe – ő az események során életét vesztette, nekem pedig mind a mai napig összeszorul a torkom, ha eszembe jut tragikus halála. És egy kicsit bűntudatom is van, hiszen voltaképpen én öltem őt meg, az én szavaim tették.

De a karakterekre számíthatok, akkor is, ha más éppen nincs. Az lehet az igazi író, aki magában hordozza minden karakterét: emlékszik rájuk név szerint, meg tudja mondani, milyen apró nyavalyáik vannak, mi a kedvenc színük, mi történt velük azután, hogy lezárult a történet.

Szeresd a karaktereidet! Hiszen ők a legnagyszerűbb személyek, akiket valaha is megismerhetsz. Ahogyan te tudsz róluk mindent, ők is belelátnak a lelkedbe, ha arra van szükség.

Mindenkinek megvan a véleménye arról, hogyan jobb írni. Bármelyik csoportot kérdeznénk, biztosan fel tudnának hozni előnyöket és hátrányokat egyaránt.

Én számítógépen szoktam leginkább alkotni, papírra csak vázlatokat, ötleteket, rövidebb mondatokat és gondolatokat jegyzek le. Természetesen ezt a módszert tartom jobbnak, de be kell lássam, vannak hátrányai.

Pontokba szedve ezeket találtam:

Számítógépen írni azért jó, mert
- a Word jelzi az esetleges hibákat, így könnyebben le tudjuk ellenőrizni a művet (FONTOS, hogy kell ehhez háttértudás is, mert nem lehet teljes mértékben megbízni az ilyen programokban!).
- nincs szükség radír használatára, egyszerűen tudjuk javítani a hibákat, elírásokat. Ha pedig eszünkbe jutott valami, egy kattintásba kerül, s máris pótolhatjuk.
- a kezünk nem fárad el, mint a papírra írásnál.
- bármikor megmutathatjuk a barátunknak, ha elküldjük neki e-mailben. Persze ehhez szükséges internet. Nyomtatóval sokszorosíthatjuk az írást.

Számítógépen írni azért nem jó, mert
- rontja a szemet.
- egyre inkább elcsúful az írásunk. Nézzük csak meg az informatikatanárokét! Bizony nehéz elolvasni, s ez annak köszönhető, hogy inkább a billentyűzetet használják, mintsem a kézírásukat. Ebből sok nehézség adódhat későbbiek során, például amikor hivatalos levelet kell írni.
- esetleg olyan is előfordulhat, hogy a kisgyerek elfelejti, hogy kell leírni a betűket (személyes tapasztalat).
- áramszünet esetén, ha nem mentetted az addig leírtakat, minden elveszik. Ilyenkor törik elő az emberből az állat, aki tör-zúz.

Papírra írni azért jó, mert
- saját eszünkre támaszkodunk, nem hagyjuk, hogy a gép rossz tanácsokat adjon. Ezzel fejlesztjük magunkat.
- a kézírásunk, ha nem is lesz szebb, de olvasható marad.
- eleve jó érzés olyan munkát magadénak tudni, amit a te saját két kezeddel alkottál. Márpedig ennél jobb módja nincsen, ha alkotni szeretnél – sokkal közelebb áll hozzád, mert ezzel tényleg sokat szenvedtél.

Papírra írni rossz, mert
- nem könnyű kijavítani a hibákat. Ki kell radírozni, nem fér oda az új szó, elszakad a papír, nyelvtanilag így nem helyes...
- a papírokat könnyen összekeverheted, és ötven lapot sorrendbe állítani... érdekes helyzet.
- nehezebb terjeszteni az irományt.
- sok embernek nem megy a helyesírás, így az írásuk tele lesz hibákkal, olyanokkal is, melyeket jelzett volna mondjuk a Word.
- előfordulhat olyan baki, hogy leöntöd valamivel, vagy elveszíted a lapot. Persze ehhez nagy szerencsétlennek kell lenned.

Ahogy láthatjátok, vannak előnyök, hátrányok bőven. Persze ki lehet még egészíteni.

Az utóbbi időben rengeteg kezdő író (festő, rajzoló, zenész stb.) szájából hallottam, hogy önmagukat művésznek, esetleg, még kifejezőbben, művészléleknek tulajdonítják.
Sokáig gondolkodtam, hogy mégis mitől számít valaki művésznek. Végül úgy döntöttem, megpróbálom több irányból körbejárni a dolgot.

Először is a méltán híres Google keresőhöz fordultam, kíváncsian, vajon mit dob ki a művész keresőszóra.

Ezernyi találatot ad, leginkább az a cikk érdekel, amit magáról a művészetről írtak. „A művészet szó tágabb értelemben minden alkotó célú emberi igyekezetre vonatkoztatható.” Szóval a cikk írója szerint minden, amit alkotunk, művészet, kezdve akár a szalmaszálak szabályszerűen összeragasztott kavalkádjától, egészen a zeneszerzésig. Minden.

A közemberek között viszont teljesen másképp ítélik meg a művészt. Általánosan elfogadott tény, hogy az embert nem önmaga teszi művészlélekké, hanem a közönsége. Ha az embernek ad valamit, valami személyes dolgot a lelkébe, azt hívjuk előszeretettel művészetnek.

Így viszont ahány ember, annyiféle művészet! Ki az absztrakt formák firkájától, ki a mesteri ecsetvonásokkal megfestett képtől érzi többnek magát – a verzióknak se szeri, se száma.

Azt senki sem mondhatja meg, hogy az alkotás minősége, milyensége befolyásolja-e a kérdésre adott választ. Ha már írói oldalon vagyunk, joggal feltehetem a kérdést: az amatőr írók művészek volnának?

Természetesen egy ember nem attól válik művésszé, hogy tágabb körökben is elismerik, például egy könyvének megjelentetése után. A művész önmagában is művész, ez mégis egy megfoghatatlan, nehezen körülírható kategória. Hiszen ahány ember, annyi vélemény.

Néhányan a kusza mondatok zavart összképében is felfedezik a saját lelkiviláguk kiteljesedését, így a mások által silányabb minőségűnek tartott alkotások íróját nevezik művésznek. Szabad-e nekik ellentmondani?

Nem. Hiszen az egyes emberek gondolatai, világképe annyira különbözik a többiekétől, hogy jóformán meg sem tudjuk ítélni, mi számít jónak vagy rossznak.

Vannak persze alapvető elvárások, amelyeknek azért a legtöbb szerző igyekszik megfelelni, ilyen például a helyesírás. Mégsem jelenthetjük ki biztosan, hogy az a mű, amely hemzseg a nyelvtani hibáktól, nem számíthat művészi alkotásnak.

Jómagam úgy vélem (és nagyon nehéz szavakat találnom), hogy a művész nem azért alkot, hogy a saját világát másoknak megmutassa. Szerintem a művész azért művész, mert érez egy visszafoghatatlan vágyat, hogy kézzel fogható formába öntse a benne uralkodó, kézzel nem fogható káoszt. Azért alkot, hogy önmagát könnyebbé tegye ezáltal, és nem keresi, kutatja az elismeréseket bármi áron.

Bevallom, van néhány ember, aki engem is művészlélekként emleget. Én önmagamat nem tartom annak, de, mint mondtam, a művész ne saját magát jellemezze így! Hiszen, ha az alkotás belülről, mélyről jön, azt mindenki érteni fogja.

Könyvnek hivatalosan azt a papír alapú, írásos művet nevezzük, amelynek lapjait kiadó fűzte össze, nyomdában készült.

Ha írsz egy regényt, még nem fogalmazhatsz úgy, hogy könyvet írsz, hiszen ez még nem az! Előfordulhat természetesen, hogy a közeljövőben egyszer sikerül kiadót találnod a kéziratnak, de ez nem egy magától értetődő dolog. Eleinte maximum kéziratnak hívhatod az alkotásodat, ha nagyon precízen akarod nevezni.

Amikor egy-egy híres emberről olvasod, hogy azt nyilatkozta, éppen egy könyvet ír, te már tudhatod, hogy ő nem a levegőbe beszél: valószínűleg tudja, hogy lesz kereslet az írására, talán már egy szerződést is aláírt valamelyik kiadóval. De amíg nem tartja ténylegesen a kezében a nyomtatott művet, addig jogosan ő sem beszélhet az írásáról úgy, mint könyvről – hiszen egy kézirat van csak a birtokában!

Természetesen ettől függetlenül hívhatod az írásodat könyvnek, törvény nem tiltja. Az egyetlen hátulütője, hogy néhányan úgymond „harapnak” a kifejezés hallatán, hiszen ez úgy tűnhet idegen számára, mintha már teljesen biztos lennél a kiadásban. Legtöbb esetben azonban a hencegőknek semmiféle alapja nincs (és olykor tehetsége sem) a könyvkiadáshoz.

Ésszel használd a szavakat!

New York, Tokió, Párizs, London és még sorolhatnánk, manapság milyen gyönyörű és népszerű városok vannak a fiatalok szerint.
Az utcán, a tévében, az újságokban, s szinte mindenhol találhatunk képeket távoli, csodálatos helyekről. Azt hisszük, kolbászból van a kerítés, az emberek sokkal jobbak, mint itt, szegény Magyarországon. Talán ez az oka annak, hogy egyre kevesebb műben szembesülhetünk magyar tájakkal, emberekkel, szokásokkal, s lassan a címek is eltérnek az általunk használt csodálatos magyar nyelvtől.

Persze nem várhatjuk el a fordítóktól, hogy a híres amerikai, japán vagy egyéb nemzetiségű írók regényeiben lefordítsák a neveket, helyeket – ez így jó, betekintést nyerhetünk egy új világba. Az viszont elszomorító, hogy a magyar fiatalok (netán felnőttek) elfelejtik, hogy van egy hazájuk; írásuk elveszíti az élvezhetőségét, ha sületlenséget jegyeznek le, mert bizony aki nem járt mondjuk New Yorkban, csak képzeleg róla, hülyeséget csinál.

Ha körbenézünk az interneten lévő írások között, rengetek amatőr mű Amerikában vagy Japánban játszódik. Megkérdezhetnénk tőlük, hogy voltak-e már ott, legalább kutakodtak-e a könyvtárban, Google-on, mi is a helyzet?
Feltételezem, nem.
Megnézünk egy amerikai filmet, s azt hisszük, mindent tudunk a helyről. Megnézünk egy japán animét, és azt hisszük, mindent tudunk a helyről.
Valójában rengeteg különbség van egyes nemzetek között. Már akkor láthatjuk, ha kimegyünk az utcára, vagy ha megfigyeljük az embereket; legtöbben általuk kialakított világban helyezik el főszereplőiket, a helyszínt „New York”-nak nevezik, közben olyan sületlenségeket mondhatnak, hogy egy amerikai sírva esik le a székéről. Internetes kutakodás sem mindig megfelelő ebből a szempontból. Látni kellene élőben, amiről írunk, elvégre figyeljük meg a híres írókat: minden regényük megírása előtt elmentek azokba a városokba, falukba, ahol a kitalált szereplő megfordult, persze gyűjtögettek róluk információkat, mégis látták azt, amit egy könyvben leírtak.

Véleményem szerint jobban megéri magyar helyekről írni, nem csupán azért, mert egy magyar embernek ez fontos lenne, hanem mert sokkal könnyebb. Közelebb vannak a települések, a nevek ragozásával sem kellene bajlódnunk.

Mellesleg minek angol címet adni az írásunknak, ha magyar nyelven íródtak? Semmi logika nincs benne. Csupán a divat. Na igen, a divat meghatározó, meg „mások is így csinálják”, de akkor nem veszíti el az egyediségét?
Megoszlanak erről a témáról a vélemények, de szerintem butaság magyar szövegnek angol címet adni. Az pedig még jobb, ha Japánban játszódik, angol című, de magyar nyelvű a novella – hadd keverjünk három kultúrát, mit számít az?
Nos, szerintem hagyjuk az amerikai és a japán írókra az ilyesmit. Könnyebb olyan tájakról írni, ahol születtünk, amit szeretünk, ahol szép és kellemetlen élmények egyaránt értek minket.
Mi az, hogy Magyarországon nincsenek szép tájak? Mi az, hogy szegény, nyomorult ország, ami említésre sem méltó? (Hallottam ilyen véleményeket MAGYAR gyerekek szájából.)
Hazugság. Azok, akik ilyesmit mondtak, vagy hálátlanok, vagy nem jártak még országunk különleges helyein. Láttátok már a Hortobágyot? Budapest szép utcáit, ahol nem szemét, hanem hatalmas és gyönyörű épületek vannak? Utaztatok már este autóban, s láttátok, milyen szép a kivilágítás? New York, kinek kell az, amikor az orrunk előtt vannak olyan helyek, amik hasonlóak hozzá, magyaros színvonalban, csak mi vakok vagyunk ahhoz, hogy észrevegyük. Ki kell nyitni a szemünket, nem menekülni, hadd vesszen kárba az ország.

Természetesen a fanfiction-ökre mindez nem érvényes. Egészen más téma.

Nem kell velem egyetérteni, de azt hiszem, jobb egy olyan helyről írni, ahol már jártál és amiről tudsz igaz tényeket közölni, mint arról, amit a tévében láttál. Divatból meg felesleges írni. Az úgy nem lesz jó, ha ezredszerre meséled el ugyanazt, amit előtted már kilencszázkilencvenkilencen leírtak.