J. K. Rowling nevét talán mindannyian ismerjük. Ő volt az, aki megalkotta a méltán híres varázslótanonc, Harry Potter kalandjainak történetét. Kevesen tudnak róla, de Rowling tollából nem csak a hét kötet származik, hiszen emellett három rövid könyvecskét is írt, amelyek tartalmilag az általa megteremtett varázsvilághoz kapcsolódnak.

Az egyik, a személyes kedvencem, a Kviddics évszázadai, ami minden boszorkány és varázsló kedvenc sportjáról tart bemutatót. A főbb szabályokon át a játék kialakulásáig mindent megismerhetünk, ahogyan más varázslabdajátékokat és a leghíresebb kviddicscsapatokat is. Ez a könyv a regényben is feltűnik, méghozzá az első kötetben: egy könyvtári könyv, amelyet Harry azért kölcsönöz, hogy megtanulja az alapokat a sportról.

A második egy roxforti tankönyv, a Legendás állatok és megfigyelésük. Rengeteg olyan lényt említ, amelyekkel találkozhatunk a teljes történetben is, azonban eddig ismeretlenekkel is gyarapíthatjuk tudásukat. Ennek a könyvnek az érdekessége, hogy „Harry Potter tulajdona”, azaz az ő és két legjobb barátja mókás firkantásait is tartalmazza. Hogy egy konkrét példát is említsek: a trollokról szóló szöveg mellé valaki odabiggyesztette: „Én lenni Monstro. Én lenni büdös.” Tehát amellett, hogy Harry Potter-rajongóknak kötelező olvasmány, még szórakoztató is!

A harmadik pedig a Bogar bárd meséi, amely a hetedik kötetben jelenik meg. A mesék közül csak egynek van szerepe a történetben, mégpedig A három testvér meséjének – de nem lövöm le a poént, miért, hátha valaki még nem olvasta a könyvet. Ez a kiegészítő könyv pedig leginkább azért különleges, mert az egyes mesék után maga Dumbledore ír néhány sort: véleményét a történet mondanivalójáról, vonatkoztatását a történelemben, s néha saját, roxforti emlékeit is feleleveníti. Megtudhatjuk ezekből a kommentárokból, hogy a Malfoy-család tagjai mindig is mugligyűlölők voltak, vagy hogy miért tiltották be a színházi előadásokat a Roxfortban.

Ebből, a harmadik könyvből hoztam ma egy kis részletet, mégpedig A mágus szőrös szíve c. mesét.

 

Volt egyszer egy gazdag, csinos és tehetséges ifjú mágus, aki felfigyelt rá, hogy barátai szerelembe esve hóbortossá válnak, dőrén ugrabugrálnak, illegetik magukat, elvesztik jó ízlésüket és méltóságukat. Az ifjú mágus ezért eltökélte, hogy ő maga sosem fog e gyarlóság prédájául esni, és sötét varázslatokat végzett el, hogy kikezdhetetlenségét biztosítsa.

Rokonait nem avatta be titkába, s azok csak nevették hűvös közönyét.

- Egy csapásra megváltozik majd – jövendölték -, ha egy leányzó lángra lobbantja a szívét!

De az ifjú mágus nem lobbant lángra. Szép számmal akadtak leányok, akiket izgatott gőgös tartózkodása, s akik körmönfont praktikákkal igyekeztek vonzalmát elnyerni, de egynek sem sikerült meghódítania szívét. A mágus pedig büszke volt sérthetetlenségére s bölcs előrelátására, amellyel megszerezte azt.

Az ifjú első tüzének csillapodtával kortársai sorban hitvest választottak, és gyermekeket nemzettek. A mágus a fiatal szülők bolondozását figyelve így acsarkodott magában: - Nyivákoló kölykeik előbb-utóbb minden életkedvet kiszívnak belőlük! – És ismét áldotta bölcsességét, ami korai döntését meghozatta vele.

Telt-múlt az idő, a mágus szülei elaggottak, majd távoztak az élők sorából. Fiuk nem gyászolta őket; épp ellenkezőleg, áldásnak érezte halálukat, hisz immár egymagában birtokolta a családi kastélyt. Legféltettebb kincsét elhelyezte a legmélyebb pincében, és átadta magát a könnyű, gondtalan életnek a megannyi szolga közt, kiknek egyéb dolguk se volt, csak az ő kedvében járni.

A mágus biztosra vette, hogy csodálatos, zavartalan egyedülléte láttán parttalan irigység tölt el mindenkit. Annál nagyobb volt bosszúsága, mikor egy napon kihallgatta két lakáját, amint azok róla beszélgettek.

Az egyik szolga azt mondta, szánja urukat, mert hiába gazdag és hatalmas, mégsem szereti senki.

Társa pedig azt nem értette, vajon hogy lehet, hogy ennyi arany s egy fényűző kastély birtokában uruk képtelen feleséget szerezni magának.

A szolgák szavai szinte sokkolták a büszke mágust. Nyomban eltökélte, hogy megházasodik, s hitvese gyémántként fog kiragyogni az asszonyok közül. Lenyűgöző szépségével irigységet és vágyat gerjeszt majd minden férfiban, aki látja; vére tiszta varázslóvér lesz, hogy kettejük ivadékai a legkiválóbb mágikus képességeket örököljék; és legalább akkora vagyonnal fog bírni, mint ő, a mágus, hogy kettejük kényelmes élete a kibővült háztartásban is biztosítva legyen.

Ötven esztendő is beletelhetett volna mindezen kívánalmaknak megfelelő leányt találnia, azonban úgy esett, hogy már másnap ráakadt egy ilyen hajadonra, ki épp akkor érkezett a vidékre, hogy rokonait meglátogassa.

Az ifjú boszorkány páratlan mágikus tehetség és rengeteg arany birtokosa volt. Szépsége megdobogtatta minden férfi szívét, aki csak megpillantotta – minden férfiét, egyet kivéve. A mágusban nem ébredt semmiféle érzés. Mivel azonban meglátta a hajadonban a keresett kincset, udvarolni kezdett neki.

Mind, akik látták a mágus modorának e hirtelen változását, elámultak, és a leány tudtára adták, hogy ott ért el sikert, ahol előtte százak buktak el.

Az ifjú boszorkányt lenyűgözte, egyszersmind riasztotta a mágus közeledése. Sosem volt dolga még ilyen különös, zárkózott férfival, kiből a bókok langy függönyén át ilyen fagyos hideg sugárzik. Rokonai azonban felettébb kívánatosnak ítélték kettejük frigyét, s hogy elősegítsék azt, elfogadták a mágus invitálását a hajadon tiszteletére rendezett pompás lakomára.

Az arannyal-ezüsttel terített asztal válogatott borok és ínycsiklandó étkek terhe alatt roskadozott. A muzsikusok selyemhúrú lantokat pengetve foglalták dalba a szerelmet, amit uruk nem ismert soha. A hajadont trónra ültették a mágus oldalán, s ő költőktől lopott lágy szavakat duruzsolt a leány fülébe, melyek értelméről sejtelme sem volt.

A szép boszorkány zavartan hallgatta udvarlóját, s végül így felelt neki:

- Ékesen szólsz, mágus, s szavaid kedvemre volnának, ha hihetném, hogy van szíved!

A mágus elmosolyodott, és biztosította hölgyét, hogy ezt a kétségét hamar eloszlatja. Megkérte őt, hogy kövesse, s vendégeit otthagyva levezette a leányt a zárt pincébe, ahol legdrágább kincsét őrizte.

Ott volt, megbűvölt kristályládikába zárva, a mágus dobogó szíve.

E szívet, mely régen elszakíttatott szemtől, fültől és ujjaktól, nem ejthette rabul se szépség, se dallamos női hang, se selymes tapintású bőr. A hajadon elborzadt, mert a szív aszott volt, és hosszú, fekete szőr nőtte be.

- Mit tettél, boldogtalan?! – jajdult fel a leány. – Esdve kérlek, tedd vissza nyomban a helyére!

A mágus, belátván, hogy csak így járhat választottja kedvében, elővette pálcáját, kinyitotta a kristályládikát, és visszahelyezte a szőrös szívet keble üregébe, hol az egykor lakott.

- Immár ép vagy újra, és megismerheted az igaz szerelmet! – ujjongott fel a hajadon, azzal átölelte a mágust.

A lágy, fehér karok érintése, a leány lélegzetének hangja a fülében, a leomló arany hajfürtök illata – mindezek dárdaként hatoltak a mágus frissen felébredt szívébe. Hanem a szív elvadult hosszú száműzetése során, vakká s kegyetlenné vált sötét börtönében, és ocsmány sóvárgás érlelődött benne.

A vendégek hamar felfigyeltek rá, hogy a ház ura s a hajadon eltávozott körükből. Kezdetben nem törődtek vele, s végül elhatározták, hogy a keresésükre indulnak.

Tűvé tették utánuk a kastélyt, s végül eljutottak a pince mélyére, ahol borzalmas látvány tárult a szemük elé.

A hajadon felhasított kebellel, holtan hevert a földön, s mellette ott kuporgott a tébolyult mágus. Baljának véres ujjai között nagy, sima, fényes szívet tartott, nyalogatta, cirógatta azt, és fogadkozott, hogy kiváltja vele a sajátját.

Jobbjában varázspálcáját markolta, s próbálta kiemelni kebléből az aszott, szőrös szívet. Hanem a szőrös szív, mely erősebb volt gazdájánál, ódzkodott tőle, hogy elváljon érzékeitől s visszatérjen a koporsóba, hol oly sokáig senyvedett.

A mágus a borzadó vendégek szeme láttára eldobta pálcáját, s ezüstpengéjű tőrt ragadott kezébe. Eztán sem tűri, hogy szíve uralkodjék felette – így fogadkozott, azzal kivágta kebléből szívét.

Két kezében egy-egy szívvel, diadalittasan egyenesedett fel – aztán rázuhant a hajadon hűlő tetemére, és kiszenvedett.

Hozzászólások (6)

A kedvenc egypercesem Örkény Istvántól - és egyben az első, amit olvastam tőle. Hiba lenne nem megosztani a nagyvilággal.

Egypercest írni tudni kell. Ez nem egyenértékű a regénnyel és a novellával. Nem mondanám rá, hogy sokkal nehezebb, hiszen mindegyiknek megvannak a maga előnyei és hátrányai. Inkább csak annyit mondok, hogy egy egyperces sem azért egyperces, mert egyetlen percig tart megírni - ezzel talán mindent elmondtam.

És most lássuk azt a bizonyos irományt:

– Hölderlin ist Ihnen unbekannt? – kérdezte Dr. K. H. G., miközben a lódögnek a gödröt ásta.
– Ki volt az? – kérdezte a német őr.
– Aki a Hyperiont írta – magyarázta Dr. K. H. G. Nagyon szeretett magyarázni. – A német romantika legnagyobb alakja. És például Heine?
– Kik ezek? – kérdezte az őr.
– Költők – mondta Dr. K. H. G. – Schiller nevét sem ismeri?
– De ismerem – mondta a német őr.
– És Rilkét?
– Őt is – mondta a német őr, és paprikavörös lett, és lelőtte Dr. K. H. G.-t.

Azt hiszem, egy kis magyarázat mégiscsak illene ide.

Nem tudjuk pontosan a cselekmény helyét és idejét - az egyetlen konkrétum a helyzetet illetően az, hogy bizonyos Dr. K. H. G. gödröt ás a lódögnek. Valószínű azonban, hogy a II. világháború idejében kell gondolkodnunk.

A német őr - aki kihangsúlyozottan német - a doktor felett áll, mikor a párbeszédeikből azonnal kitalálható, hogy nem előbbi a műveltebb. Mégis hogy lehet ez?
A fegyver beszél, bizony. Feltételezhetjük tehát, hogy a doktor egy rab, s nem is a maga szórakoztatására ássa azt a bizonyos gödröt.

Azzal, hogy a doktor nevetségessé teszi, megalázza az őrt, aki nem ismeri a saját kultúráját, intellektuális fölénybe kerül vele szemben. Ő pedig ezt a számára kényelmetlen helyzetet csak egy módon képes megoldani: erőszakkal. Fegyverrel. Ugyanis ő nincs akkora tudás birtokában, mint Dr. K. H. G., nem tud fölé kerekedni.

Az egyperces nyelvezete viszonylag egyszerű: hétköznapi nyelven íródott, tömör, könnyű megérteni. Különlegessége az az egyetlen német nyelvű mondat, amely a párbeszédet (és az egypercest) nyitja.

A vége nyitott, tehát az olvasó továbbgondolhatja a történetet. Ezzel éppen azt éri el, hogy az emberben gondolatokat szít fel, s egyhamar senki sem tudja elfelejteni, mit olvasott.

Remélem, ti is ugyanannyira élvezitek ennek az egypercesnek az elolvasását, mint én. :)

Mit szólsz hozzá?

 

A minap olvastam valahol – mindegy, hol – azt, hogy a leírások nem kellenek a történetekbe. Remélem nem egyedül én nem értek egyet ezzel a felfogással.

Először is tisztázzunk néhány dolgot a leírásról: az irodalom, népköltészet egyik eszköze, valamely jelenség (valóságos vagy képzelt személy, tárgy, táj stb.) szavakkal történő bemutatása, jellemzése. Ez az egy mondat megmagyaráz mindent. Szóval a leírás megmutatja, hogy a könyvben lévő személyek vagy épp tájak hogy néznek ki, esetleg megtudhatjuk, miket gondol a mesélő, mikor azokra néz.

Felfoghatjuk a leírásokat holmi magyarázatoknak is – a lényeg az, hogy az olvasó azon keresztül el tudja képzelni azt, amit a szerző láthatott, gondolhatott a történet megírása közben.

Ezek után hogy mondhatnánk azt, hogy a leírások fölöslegesek, vagy épp „kimentek a divatból”? Persze olvastam már olyan könyvet – sajnos nem is egyet – amiben elég kevés volt, vagy ha volt is, elég silányul volt megfogalmazva a leírás. Ez sem a legjobb megoldás, de legalább megpróbálták.

A leírásoknak tartalmazniuk kell pontosan azt, amit lát a szereplő vagy a mesélő, többek között általában a leírások által tudjuk meg például azt is, hogy a szereplő mit érez, mit gondol, ezáltal megismerhetjük őt és nézeteit.

Ugye az imént kitértem arra is, hogy „ódivatúnak” tartják egyesek a leírásokat. Tény, hogy régebben a könyvek háromnegyede leírásokat tartalmazott. Volt, hogy egyes írók oldalakat meséltek arról, hogy egy-egy tárgy, hely hogy néz ki. Igaz, hogy többek között az ilyenek miatt nem szeretnek a gyerekek kötelező olvasmányokat a kezükbe venni, mert ezeket egy idő után unalmasnak titulálják. A mostanság íródott könyvek tényleg sokkal kevesebb leírást tartalmaznak, mint a régebbiek, ettől függetlenül ugyan úgy, mint akkor, szükségünk van rájuk, mert ezek nélkül az olvasó képtelen lesz megérteni az egész történetet.

Könnyen lehet, hogy ha a valóságban látott dologról van szó, esetleg megérthetjük a dolgot, mert mondjuk a televízióban vagy az Interneten láttunk már róla képet, vagy olvastunk róla, de mi van akkor, ha egyes emberek tegyük fel nem láttak ilyen műsorokat. Vagy ha fiktív dolgokról van szó, azt hogy akarjuk megmutatni az embereknek leírások nélkül?

Vegyünk például egy egyszerű szöveget.

„ Elmentem a barátaimmal, majd hosszadalmas beszélgetésbe kezdtünk.

-          Mi történt veled az iskolában?

-          Írtunk történelemből. És veled?

-          Semmi, sikerült matekon puskáznom.

-          Ó, az remek!”

Remélem értettétek a lényegét. Nem tudhatjuk meg ebből a rövid kis párbeszédből és egymondatos „leírásból” sem azt, hogy hol vannak, sem azt, hogy hogyan néz ki a hely, a szereplők és igazából még azt sem, hogy hányan vannak, vagy épp mikor ki beszél. És ezek után mondhatja valaki is azt, hogy szükségtelenek a leírások? Nem hiszem.

Mit szólsz hozzá?

Hohó, elérkezett a pillanat, amit oly rég óta várunk! Írtál valamit, összekapartad minden bátorságodat, és most felteszed az alkotást az internetre!

Dicséretes, hogy felvállalod a művedet. Mint mindennek, azonban ennek is vannak előnyei és hátrányai!

Előnyök:
Azáltal, hogy feltárod a világ előtt az írásaidat, sokkal nagyobb, elfogulatlanabb olvasói réteg is eljuthat hozzád. Míg csak a barátaid, esetleg a családod olvassák, amit írsz, könnyebben esel abba a csapdába, hogy minden szót, kivétel nélkül, elhiszel a szeretteidnek. Egyrészt az esetek többségében ők nem értenek az íráshoz, másrészt ők elfogultabbak, s nem teszik szóvá a legtöbb hibát. Az internet látogatói nem ilyenek! A többségük intelligensen megmondja, mit talál hibásnak, néhányan pedig a kijavításban is segítenek.

Hátrányok:
A kevésbé elfogult és együtt érző olvasók könnyen megbánthatnak, ha nem köntörfalaznak a véleményükkel, s kíméletlenül az orrod alá dörgölik, mit csinálsz rosszul. Ha rosszat írnak a művedről, az nem feltétlenül jelenti azt, hogy csak irigyek rád! A kritikáknak többnyire van alapja. Hiába van ez így, nem szabad elvenniük a kedved az írástól! Az sem helyes, ha mindenkinek a kedvére akarsz tenni, valamilyen szinten ragaszkodj a saját elképzeléseidhez! Viszont lásd be, ha hibáztál, s javíts, anélkül, hogy heves vitába bonyolódnál!
Az interneten nem védi semmi az írásaidat. (Oké, aláírom, ez mégsem teljesen így van - valaki volt szíves erre felhívni a figyelmemet, ezúton pedig, köszönetképpen, az itteni hozzászólását ajánlom mindenki figyelmébe!) Többnyire semmit sem tehetsz, ha valaki lemásolta az alkotásodat és a sajátjaként tüntette fel valahol máshol. Írhatsz az oldal webmesterének, de ő sem tehet többet, minthogy felszólítja az illetőt a másolat törlésére vagy az eredeti forrás feltűntetésére. Amíg az írásod nem jogvédett, ezt bárki eljátszhatja veled!
Szerencsére ez manapság ritkán történik meg.

Tehát az interneten való publikálásnak vannak előnyei és hátrányai is. Mindenki döntse el maga, megéri-e.

Van azonban egy olyan dolog az interneten, ami egyszerre áldás is és átok is, és amelyről már írtam: az olvasók. Akik véleményt írnak, segítenek, dicsőítenek, szidnak. Fontos szerepük van, de vigyáznunk kell, mekkora teret engedünk nekik! Főként folytatásos történeteknél fordul elő, hogy egyik fél – az író és az olvasó – sem tudja, hol a határ kettejük között.

Ha egy idegen azt mondja, nem tetszik neki a történet fő vonala, jobb lenne, ha átírnád az ikszedik fejezettől, ne hallgass rá, csak ha te is indokoltnak tartod! Elvégre ez nem az ő története, nem az ő fejében fogant meg az ötlet! Ez a tiéd, te irányítsd, hiszen ez a te világod!

A másik véglet, amikor az alkotó maga kéri, hogy az olvasók a véleményükkel befolyásolják a történet menetét. Általában szavazásként vagy hozzászólásokért való könyörgésként szólaltatja meg a közönségét. Tipikus kérdéseik pl.: X összejöjjön Y-nal?, Legyen happy end?, Váljanak el Z szülei? stb. Általában az ilyen művek silány minőségűek, pont azért, mert az íróiknak nincs elég fantáziájuk ahhoz, hogy maguk mozgassák a történet szálait, s folyton ide-oda csapódnak, a történéseknek semmiféle logikája sincs.
Fontos: ha te írod a történetet, ne az olvasók határozzák meg, miről szóljon! Az ő feladatuk, hogy értékeljék a fantáziádat, az esetleges tehetségedet. Ha nem értenek egyet a történet menetével, írjanak saját történetet! Neked pedig, mint írónak, legyen fantáziád az íráshoz – ha nincs, akkor bele se kezdj!

Hozzászólások (3)

Ebben a cikksorozatban én, illetve szerkesztőtársaim, szeretnénk felhívni a figyelmeteket néhány olyan hibára, melyet sokan elkövethetnek, mind felnőttek, mind gyerekek egyaránt. Általános iskolában biztosan hallottatok ezekről, de ami azt illeti, sokan mégsem veszik figyelembe eme aprócska csúfságokat.

 

Emlékszem, a magyartanárom szigorú volt, ámde ennek köszönhetően megtanultam ezt-azt. Kezdjük egy „tömeghibával”, mellyel annyi oldalon találkoztam, pedig egyszerű, mint az egyszeregy.

Jólesik vagy jól esik?
Mi a különbség a két szó között? Mikor külön, mikor egybe?

Ha arra célzunk, hogy valami kellemes történt velünk, amit élveztünk, akkor egy szóba kell írni. Példamondat: Egy hideg téli napon jólesik az embernek, ha ihat egy csésze forró teát.

Azonban teljesen mást értünk az alatt, amikor különírjuk. Példa: Jól esik odakint az eső. Ebben a mondatban arra célzunk, hogy kint szakad az eső.

Egyelőre vagy egyenlőre?

Nem mindegy, melyiket használjuk. Szerintem nevetséges az effajta hiba. Egyértelműen szeletelésnél használjuk az egybeírt alakot, mint Egyenlő szeletekre vágtam az almát. Ha időpontra célzunk, adjuk meg magunknak azt a lehetőséget, hogy megszabadítjuk a szót egy felesleges -n betűtől: Egyelőre nem érkezett válasz a feltett kérdésre.

 

Irt vagy írt?

Rövid i-vel arra célzunk, ha valamit elpusztít. Kiirtom a házamban éldegélő hangyákat.
Hosszú í-vel azt fejezzük ki, amikor valaki gondolatokat jegyez le, jeleket hagy maga után, papírra vet, satöbbi. Megírtam a leckémet.
Ezen kívül hosszú í-vel írjuk, ha a népre gondolunk. Tegnap láttam egy morcos ír származású embert az utcán.

 

Kedvelt hiba, amikor (leginkább szóban, de ugyanúgy írásban is) egymás után kettő kötőszót használunk, melyek lényegében ugyanazt fejezik ki.
”Levittem a szemetet, de viszont nem söpörtem ki a házat.”
Ilyen nincs, el kell felejteni!

Azok, akik gépen írnak, előnyben vannak, mert a különböző ellenőrző programok jelzik, ha az adott mondatban valami nem stimmel, leginkább piros aláhúzással. (Most azt az esetet ne nézzük, ha nem jelez!) Na de mi a helyzet, ha nem használ semmit az illető? Vagy éppenséggel nincs ilyen program a gépén?

Kedvencem a mindig helyesírása. „Mindíg”. Ezt elsős koromban követtem el utoljára.

Folyósó. Folyik a só?

 

Előfordulnak olyan bakik is, melyeket nem jelez a Word, mi pedig képesek vagyunk erről teljes mértékben megfeledkezni.

Szintén kedvenc magyartanárom hívta fel rá a figyelmemet, hogy nem mindenkinek egyértelmű, hogyan kell leírni az igekötőket.

Abban az esetben, ha az ige előtt áll az igekötő, egybeírjuk.
Leesett az állam, amikor megláttam.

Ha az ige után áll az igekötő, természetesen külön írjuk, nincs kötőjel.
Ebben a pillanatban esett le egy alma, s a barátom fején landolt.

Viszont abban az esetben, ha az igenév és az igekötő közé beékelődött valami, semmilyen esetben nem írjuk egybe, hanem mindhárom szót külön biggyesztjük egymás mellé.
Le akart ugrani a létráról.

 

Ebben a cikkben az utolsó lesz, hogy mi a különbség a magyartanár és a magyar tanár között. Látszólag ugyanolyannak tűnik mindkettő, mégis más a jelentésük.

Egybe akkor írjuk, amikor a tanár foglalkozására céloz, azaz magyar nyelvvel foglalkozó oktató. Például: Tegnap a magyartanár adott egy ötöst, mert a fogalmazásom jó lett.

Ha az ember, a tanár nemzetiségére szeretnénk célozni, külön írjuk: A magyar tanár Magyarországról származik.

A következő cikkben még hozok ilyen apróságokat.

Mit szólsz hozzá?